Miközben a szöuli reptéren vártam a gép indulására és írtam a bejegyzéseket, egy család – anyuka, apuka és egy 6-7 éves forma kislány ült le velem szembe. Láttam, hogy a cserfes kislány néha rám pillant, anyukával összenevetnek… Közben mintha angol szavakat gyakorolnának és anyuka próbálná rábeszélni valamire. Végül apuka elegyedett velem szóba… Megkérdezte, hogy tudom-e használni a reptéri vezeték nélküli Internetet. Mondtam, hogy igen, csak igen lassú (az Egyedül Ázsiában bejegyzést akkor kb. 10 percig mentette és nem is voltam benne biztos, hogy felkerült). Utána érdeklődött, hogy koreaiul beszélek-e. Mondtam, hogy sajnos nem, de azért sejtem, hogy anyuka és kislánya rólam beszélnek. Aztán nagy nehezen a kislány is összeszedte a bátorságát és akcentus nélkül, teljesen jó angolsággal beszélgetett velem (honnan jöttem, mi a nevem, hányszor jártam Koreában, hol voltam, megyek-e még …) Le is fényképeztem őket, majd adtam nekik névjegyet. Mondtam a kislánynak, hogy ha küld oda e-mailt, akkor elküldöm a fényképet. Erre a kislány megkérdezte, hogy ugye amikor legközelebb megyek Koreába, meglátogatom őket? Apukára néztem, aki bólintott, ezért azt mondtam, hogy lehet… Valahogy nagyon gyakran futottam össze barátságos emberekkel!